ARCHÍV – 2000-es évek közepén, már archív anyagként közölve a 2011. októberi számban
Szerda délelőtt gyönyörűen sütött a nap. 10 órára mentem Frendl Ervinhez, táskámban lapult a diktafon és egy lap a kérdéseimmel, a fejemben pedig ezernyi gondolat cikázott. Egy építész, aki átélte az 1956-os októberi forradalmat, még a Forradalmi Bizottság élére is került, majd menekülnie kellett és élete nagy részét hazájától távol töltötte. Egy ember, aki öregkorára, betegségének köszönhetően, kerekesszékbe kényszerült. Egy nagylelkű adományozó, aki most 30 millió forinttal támogatta karunk alapítványát. – Efféle gondolatok jártak a fejemben, miközben átvágtam a Móriczon, majd megtaláltam az utcát…
Mi vezérelte, hogy egy jelentősebb összeggel támogassa a kart?
Az elsődleges ok az, hogy nincs örökösünk. Az első gondolat a Vöröskereszt támogatása volt, második körben szóba kerültek a rák elleni küzdelem alapítványai. De miután jött ez a betegség, úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. Ekkor itt akartam létrehozni egy alapítványt a Műegyetemen, de rájöttem, hogy egy saját alapítvány nagyon problémás. Mindenképpen az Építészmérnöki Kart szerettem volna támogatni. Lázár Antal dékán javaslatára, egy rövid gondolkodás után úgy határoztunk, hogy csatlakozunk ehhez az alapítványhoz.
Végleg hazatértek a feleségével?
Igen, végleg. Ahogy Makovecz Imre barátom mondja mindig, haza kell jönni meghalni.
Makovecz Imre neve sokszor szerepel a visszaemlékezésében. Milyen a kapcsolata vele?
Ő is a Forradalmi Diákbizottság egyik titkára volt, ott ismertem meg. Aztán sokáig nem volt kapcsolatunk, ’90 óta van megint. Itt lakik a szomszédban, időnként átjön, és nagyon kellemesen elbeszélgetünk. Talán ő az, aki a legtöbbet törődik velem.
„November 10.
… Gyorsan besötétedett, csak itt-ott villant fel egy fény a ponyva nyitott hátsó részén keresztül. A motor monoton búgását hallgattam egy üres zsák-halmon ülve és visszagondoltam az elmúlt hetekre és az egyetemi évekre. Most minden nagyon valószínűtlennek tűnt. Hogy kerültem én az események forgatagába és a Forradalmi Bizottság élére, én, akit ’56 októberéig csak a szakma és ezen belül a tervezés érdekelt?”
Szoktak nosztalgiázni, felemlegetni a múltat?
Tulajdonképpen nem, mert azt mondja, hogy nagyon feledékeny; sokat felejtett, és élvezettel olvasta a visszaemlékezésemet, amit megírni nem volt könnyű, mert én nem jegyzeteltem az első években, amikor Párizsban, majd Zürichben éltem. Ha leültem volna jegyzetelni, akkor sokkal könnyebb lett volna.
Hogyan alakult az élete, miután elhagyta az országot?
Az első évet Franciaországban töltöttem, csak ott az építészeket Művészeti Akadémián képezik, így elölről kellett volna kezdeni a tanulást. Ezért Zürichben próbálkoztam, ahol először megpróbáltunk pár kollégával önállósodni, de akkoriban még nagyon sok minden múlt a kapcsolatokon. Nekünk pedig hiányzott az összeköttetés. Mikor láttam, hogy nem fog menni, elmentem egy nagy irodába dolgozni. Nagyon jó volt, hogy hatalmas megrendeléseken dolgozhattam, volt, hogy félmilliárdos megbízás volt az asztalomon. Visszatekintve nagyon meg vagyok elégedve a szakmai életemmel.
„1956 nyara és ősze
…A szünidő távol tartott bennünket Pesttől és most meglepődve vettük kézbe az Irodalmi Újság utolsó számát és tárgyaltuk tartalmát egymás között. „Valaminek történnie kell.” – ismételgettük, de tulajdonképpen csak hitegettük magunkat. Szép ősz volt és gyorsan múltak a hetek. Október elején hazaruccantam egy hétvégén. Mint a három elmúlt év alatt már megszokott dolog volt, az indulás előtt anyám erősködött, hogy kikísér az állomásra, de én eddig minden egyes alkalommal nemet mondtam. Nem szeretem a búcsúzkodást az állomásokon, de most kérve-kért, hát beleegyeztem. Gyalog mentünk, a jegyem már megvolt, így beszélgettünk az indulást várva. A beszállás előtt hosszan átöleltük egymást és már folytak is a könnyei. Alig vártam, hogy induljon a vonat és mikor meglódult, anyám sírva igyekezett követni a peronon, míg bírta. „Van erre szükség, mi lelte anyámat?” – gondoltam és zavarban voltam, röstelkedtem a többi útitárs előtt. Nem tudhattam, hogy egy anya megsejt, megérez dolgokat és nem karácsonykor, hanem kerek 7 év múlva fogjuk viszontlátni egymást a Zürichi állomáson.”
Milyen volt Svájcban élni?
Az első években vissza akartam menni Franciaországba, mert ott nagyon szerettem. Az első pár évben francia papírokkal éltem Svájcban, majd 13 év után megkaptam az állampolgárságot. Zürich után 34 évig Baselben éltem, majd az utolsó pár évben Genfben. Nagyon sokat utaztam, magánúton és az irodán keresztül is. Amikor megbíztak a baseli új nyomdaépület és a hozzá tartozó irodaépület megtervezésével, akkor az egész világban 19 nyomdát látogattam meg, és érdekes módon a 19.-nél találtam meg a megoldást. A 18. helyen, Lyonban megkérdezte a főigazgató, hogy jártam-e már a Nizzai Reggelnél. Mondtam neki, hogy én utálom azt az újságot, nekem az nem tetszik. Ő azt mondta, hogy tévedek, mert az a nyomda nagyon érdekes. Így nekivágtam a 19. utamnak. Utána az egész tervet fejreállítottam, mert ott láttam, hogy bizonyos alapozási fogásokkal milyen közel lehet tenni a nagy nyomdagépeket az érzékeny komputer-osztályhoz.
Megosztaná velünk egy szívéhez közel álló emlékét?
Azt hiszem, életem egyik legfontosabb mozzanata volt, amikor születésnapomon megérkezett az értesítés, hogy felvettek a Műegyetemre. Bár jeles rendűen érettségiztem, nem volt természetes, hogy fölvesznek, miután értelmiségi családból származom. Mikor jött a postás, egyedül voltam otthon, kezembe vettem, kinyitottam a levelet… azóta sem kaptam szebb ajándékot. Azt hiszem, ez volt életem egyik legboldogabb pillanata.
Amikor a karon tanult, léteztek műtermek? Ki tudott alakulni akkoriban igazi mester-tanítvány viszony?
Nem, az egész évfolyamot ugyanúgy kezelték. A harmadik év után képeztek egy építő-művész tankört, de ez csak kivételes évfolyam volt. A többi tanult tovább építészmérnöknek. Egyéni munka akkoriban nem nagyon volt, ha valaki készített is makettet, azt otthon tette, de ez nem volt szokás. Volt egy féléves terv, és mellette minden félévben volt 3 vagy 4 zárthelyi, ami 3 órás volt. A végén ez is hozzájárult a végleges jegyhez.
Azt is írta, hogy 360-an voltak egy évfolyamon. Nagyon nagy ez a szám.
Ennyien kezdtük, igen. Ebből körülbelül 40-en mentünk ki külföldre, és 220-240 végzett. Zürichben, ahol befejeztem tanulmányaimat, sokkal kevesebben, két tankörre valóan voltunk, mivel Lausanne-ban és Genfben is képeznek építészeket.
Egész fiatal korától tudatosan készült a tervezői pályára?
Bár Dél-Erdélyben születtem, 1941-ben átjöttünk Magyarországra és Apatinban éltünk, Bácskában. A harmadik szomszédunk egy építőmester volt, nála láttam először alaprajzokat, színes terveket, amelyek nagyon megtetszettek nekem. Ekkor lehettem 12 éves. Már középiskolát is eszerint választottam, onnan természetesen a Műegyetemre gravitáltam.
Ha három szóval kellene jellemezni az életét, mit mondana?
A szakma szerelmese. Talán ezért is nem nősültem meg, csak nagyon későn, ’97-ben. Egyszer végignéztem a munkanaplómat, volt olyan év, 1974, hogy minden hétvégén dolgoztam, vagy egy napot vagy mind a két napon. A mi szakmánk az szenvedély, aki ebben eredményes, egy életre hálás lesz, hogy ezt választotta. A másik nagy dolog az életemben 1956. Az a 12 nap, a mi életünk nagy ajándéka.
„Október 25.: minden megváltozik
…Látni akartam, hogy mi történt és mi történik Pesten. Így elindultam a Petőfi-hídon át Pestre és hitetlenkedve néztem a harcok első nyomait, az első kiégett orosz páncélost a körúton. A belvárosból messziről egy tüntetés moraját lehetett hallani. Elindultam a zaj felé, egyre gyorsabban mentem végig az Üllői úton, aztán az Astoria felé és tovább a Bajcsy Zs. úton, végül a Bazilikához érhettem, mikor a tüntetés zaját gépfegyvertűz váltotta fel. Futni kezdtem. Mikor befordultam a Báthori utcába, már jöttek az első rémült arcú menekülő emberek velem szembe, de én mentem tovább: tudni akartam mi történik, valami belső kényszer hajtott… Mindenütt vér, olyan emberek vére, mint Te meg én, akik csak egy békés tüntetésen vettek részt. A földindulástól szinte rosszul lettem, és szerettem volna szót váltani valakivel, de csak félszavak jöttek ki belőlem a rémülettől.”
(részletek Frendl Ervin: Nem születtem forradalmárnak... című írásából)
A fotókat Philip János készítette a Frendl Alap Adományozási Szerződés ünnepélyes aláírása alkalmából, 2006. április 25-én