"mint amikor megérkezik egy családtag
egy hosszabb utazásból,
és mindenkinek lelkesen meséli élményeit"
Interjú Rabb Péterrel, az év oktatójával
Szűcs Petra: Tanár Úr másodjára kapja meg az „Év oktatója” kitüntetést. Építészhallgató-berkekben jó híre mindig megelőzi Önt, általánosságban minden felsőbb évestől azt hallani, hogy kellemes, közvetlen hangulatban zajlanak az órák, Tanár Úr saját élményeivel gazdagítva. Mi a titka annak, hogy ilyen jól megtalálja a közös hangot a diákjaival?
Rabb Péter: Ez a kitüntetés valóban a második, amelyet a karon kaptam, de voltam kétszer az egyetem legjobb oktatója is. Megtisztelő, szinte már hihetetlen, hogy milyen díjak lapulnak itt a szekrényemben. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi a magyarázat. Ha megpróbálom megfogalmazni az okát, akkor a titok talán az, hogy szeretem azokat a tantárgyakat, amiket oktatok, és szeretem a hallgatókat, ez pedig akkor sem múlik, amikor kommunikálni csak online formában tudok. Másrészt én is érzem, hogy van valamiféle különleges kapcsolat a hallgatók és közöttem. Vannak olyan tárgyak az egyetemen, melyeket talán még a tanszékek is elismernek, hogy nehezen tanulják a hallgatók, és az évfolyamnak csak elenyésző többsége látja csak át az értelmét. Ebből a szempontból szerencsés vagyok, hogy “színes, szélesvásznú” előadásokat tarthatok, melyeket történetekkel tarkítva tehetek még érdekesebbé. Szerintem az egyetemi képzés nagyobbrészt önképzés. Tehát a hallgató különböző módon, különböző csatornákon szerzi az információkat. Az egyik csatorna például bejárni az órára, de az információk ugyanúgy származhatnak a tankörtársaktól, a kollégiumból, vagy akár olyan személyes tapasztalatokból, mint elmenni egy kiállításra a barátokkal. Én nem is akarom kisajátítani az információátadás jogát. Az előadásaimmal magamnak is örömet szeretnék szerezni, és ezt az örömöt szeretném megosztani a hallgatókkal is. Mint amikor megérkezik egy családtag egy hosszabb utazásból, és mindenkinek lelkesen meséli élményeit. Valószínűleg érződik is, de most kimondom, hogy utálok rossz jegyeket adni vagy katalógusban hiányzás beírásával büntetni. Ennek az oka, hogy nagyon élénken él bennem egyetemi hallgató koromnak emléke. Nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, mikor osztályozok, hogy én is voltam hasonló helyzetben hallgatóként. Számomra nem élmény, ha megtalálok egy puskát, vagy ha bebizonyítom, hogy egy tanuló nem tudja az anyagot. Nagyon feltűnő, ha valaki puskázik, még a legügyesebbnek hitt stratégia is leleplezhető. A kérdés az, hogy a tanár akar-e következtetéseket levonni az árulkodó jelekből, vagy sem. Az óráimat pedig igyekszem olyannak tartani, hogy önszántából jöjjön be a hallgató, és ne kényszerből tegye.
Sz.P.: Oktatói munkája kezdetétől természetes volt ez a közvetlenség, vagy esetleg meg kellett szokni figyelő tekintetek súlyát?
R.P.: Úgy érzem számos, különböző tanszékeken oktató kollégámhoz hasonlóan, bennem is meg van az a természetes megérzés, melynek köszönhetően az előadás anyagától függetlenül tudok jó kapcsolatot kialakítani a hallgatóságommal. Ez inkább valami belülről jövő tulajdonság, mint hogy elsajátítható, tanulható lenne. Az előadásmódot mindig lehet csiszolni, az előadások ismétlődése is lehetőséget nyújt a fejlődésre. Azt viszont, hogy eltaláljuk azt a hangot, ami örömet okoz a hallgatóknak és nekünk is, nehéz megtalálni annak, akinek nem ösztönszerűen jön. Néha talán túl lelkes is vagyok és zavarba ejtem a diákokat azzal, hogy többet beszélek egy vizsgán, mint ők. Azonban ez talán feloldja a vizsgáztató, azaz az én és a vizsgázó feszültségét is. Mondhatni önazonos vagyok oktatás során, minden élethelyzetben így viselkedem, még megbeszéléseken is. Egyik kedves kollégám mondta, hogy: „Te még egy partvissal is el tudnál beszélgetni.” Igazából nem elég, hogy tudok beszélgetni, de van rá igényem is. Egy isztambuli taxisofőrrel is beszélgetek, akivel semmilyen közös csatornánk nincs, hisz ő nem tud angolul és én sem tudok nagyon törökül. Amikor külföldön oktattam, ez a közvetlenség szintén hasznomra vált. Öt perc után kialakult ez a nem csak az elmondott szövegre és a kivetített képekre, hanem a kommunikáció összes csatornájára, tehát a nonverbális kommunikációra is építő kapcsolat. Az a fontos, hogy ennek kommunikációs kapcsolatnak mindkét végén örömmel fogadjuk a kialakult kapcsolatot, én és a hallgatók is. Ettől lesz jó egy előadás. Sokkal jobb úgy előadásokat tartani, hogy érzem, hogy a hallgatók is élvezik. Ha látjuk a hallgatón, hogy szenved és másfelé jár fejben, az nekünk, oktatóknak is szenvedést okoz. Persze a jó előadás elérése nagyon nehéz, ezért ritkán fordul elő. Én menet közben mindig elkalandozom, ugrálok a témák között, mint mókuska az ágakon - aki járt már előadásomon az ezt tapasztalta is. Az egész lényege, hogy örülök, annak, ha a hallgatók élvezik az óráimat, amennyire tudják. Tisztában vagyok azzal, hogy rengeteg teher nehezedik a hallgatók vállára, és nagyon sok minden feladatuk van még azon kívül, amit mi várunk el tőlük.
Sz.P.: Gólyaként találkozhatunk Önnel az Építészettörténet 1 elméleti óráin, későbbiekben pedig gyakorlatvezetőként, vagy olyan választható tárgyak keretein belül, mint Az iszlám vallás építészet és Európa hajnala. Honnan ered az érdeklődése az Ön által kutatott és tanított korszakok és (földrajzi) területek iránt?
R.P.: Örülök, hogy látszódik az érdeklődési köröm sokoldalúsága, ha csak rajtam múlna, még változatosabb lenne. Elég nagy a könyvtáram és a három gyerekem mindig azon röhög, hogy bármilyen téma szóba kerül (csillagászat, biológia, kutyák szaporodása), apu biztos elő fog venni egy erről szóló könyvet. Tehát van egy bázis. Szerencsére nem én vagyok az egyetlen a tanszéken, akinek igénye van arra, hogy megismerje maga körül a világot, már amennyire lehetséges. Amit oktatok, az csak egy kis szelete annak, ami engem érdekel, de azért itt-ott belecsempészem ezt a sokoldalú érdeklődést az előadásaimba is. Eredetileg én a magyar középkorért kerültem a tanszékre, a doktori témám is egy magyar középkori téma volt, aminél szintén elkalandoztam. Istvánfy Gyula tanár úrtól kaptam meg a vernakuláris építészetről szóló Bevezetés az építészetbe tantárgyat, melyet még ő talált ki, és kezdett el oktatni. Érezte, hogy ez beleillik az érdeklődési körömbe, és nem lesz kényszer oktatnom. Egy nagyon új világot nyitott meg előttem ez az elsős tárgy, amit imádok. Az Iszlám témája iránti érdeklődésem pedig már közel tíz éve tart. A tantárgyat nyolc éve hirdetjük meg a tavaszi félévben, és örülünk neki (Daragó László, én és most már Kovács Máté Gergő, egykori doktorandusz hallgatóm), hogy ilyen nagy népszerűségnek örvend, előző félévben 295 hallgató vette föl. Tehát igazán nagy megtiszteltetések ezek a díjak, de talán a legnagyobb kitüntetés, hogy ekkora az érdeklődés az óráim iránt. Az Iszlám óráin még annál is színesebbek az előadások, mint amit épülettörténeten szoktunk tanítani. Mindkét szabadon választható tárgyamért harcolnom kellett és örülök, ha a hallgatók visszajelzéséből arra lehet következtetni, hogy volt létjogosultságuk. Most indul egy nagyon érdekes tárgy, amit nem én találtam ki, és nem is a mi tanszékünk hirdeti. Jancsó Miklós tanár úrtól ered az ötlet, a Lakóépülettervezési Tanszéken talált ki már régebben egy tárgyat, amelyik a spontán építészetet és lakóépítészetet tárja fel (Lakóhelyek elemzése, BMEEPLA0410). Olyan épületekről szól, amelyekhez többnyire nem tartoznak tervek, és ezek térben és időben is hihetetlen távolságra vihetnek el minket. Most, jövő évben indul ebből egy új tárgy, amelyben én is részt veszek. Előad rajta egy iráni doktorandusz hallgatóm, ő az első prezentációját már össze is rakta: arról tart egy előadást, hogy milyen díszlet jelenik meg a Csillagok háborúja egyes jeleneteiben, és ezeket visszavezeti észak-afrikai köznépi vernakuláris elemekre. Ez egy olyan felület amely felkelti a hallgatók figyelmét, de közben észrevétlenül éptörivel is foglalkoznak, vagy azzal, hogy milyen történeti és effektív rétegei vannak a lakóház építészetnek.
Sz.P.: A távoktatás, mindenkit kizökkentett a megszokott rutinból. Tanár Úr jelenléti órái nagyon dinamikusak voltak, megragadták a hallgatók figyelmét és késztetést ébresztettek a részvételre. Oktatói oldalról nézve, miből lehetett inspirálódni az elmúlt időszakban fennálló különös helyzetben? Át lehet hidalni a kikapcsolt mikrofonok és kamerákkal miatt kialakult távolságot?
R.P.: Nyilvánvalóan nem lehet áthidalni. A hallgatókhoz és oktatókhoz, vagy a témához méltó építészképzés csak jelenléti oktatásban működik. Ugyanakkor nekem voltak pozitív tapasztalataim azon kívül is, hogy bárhonnan lehetett órát tartani. Annak ellenére, hogy az előadások rögzítése hamis biztonságérzetbe ringatja a hallgatót (pl.: nem kell odafigyelni, majd visszanézem), az elsős előadásokon, főként a vizsgán azt tapasztaltam, hogy olyan témák, részletek kerültek elő a hallgatók többségénél, amelyekről tudom, hogy tíz éve minden előadáson elhangzanak, de sosem jöttek korábban vissza. Szerintem a jelenléti oktatás során is támaszkodhatnánk az online oktatás tapasztalatira. Bizonyos esetekben lehetne maradni online, akár a szabadon választható tárgyakról el is tudom képzelni. Tudom, hogy azoknak a kollégáimnak, akik tervezői konzultációt tartottak, nem volt könnyű az elmúlt időszak. Számomra, aki máshogy oktatok, van vonzó oldala is az online előadás tartásnak. Nyilván szemkontaktus nélkül se nekem, se a hallgatóknak nincs visszacsatolás, de ez az Iszlám félév lement gond nélkül, és az elsős előadások ősszel szintén. A gyakorlatokkal pedig nincs hasonló tapasztalatom, mert ezeknél a helyzettel változott a követelményrendszer is, így nem is tudom összehasonlítani a jelenléti gyakorlatokkal. Az biztos, hogy intenzívebb munkát igényelt tőlünk és a hallgatóktól is az online oktatás. Viszont szabadságot adott abból a szempontból, hogy aki elaludt, nem ért rá, óraütközése volt, az csak később nézte meg „konzervben” az előadást, így pedig sok embernek több esélye volt az órák látogatására. Hogyha mi felnőtteknek kezeljük a hallgatókat, nem csak életkoruk miatt, hanem szellemileg is, akkor ez a szabadság mindenképpen pozitívum. Bár valóban úgy gondolom, ebből az online oktatásból meg kéne tartani a pozitívumokat, az egy másik kérdés, hogy amikor az előadóteremben vagyok hallgatókkal és nem az otthoni asztalomnál (arról nem is beszélve, amikor a világ egy másik pontjáról tartottam előadást), azt hogyan lehet úgy technikailag megoldani, hogy a teljes prezentáció megmaradjon az online oktatás minőségi szintjén, és ne csak egy messze lévő táblát nézzenek az otthonról becsatlakozó hallgatók egy videofelvételről. Nyilván azt én se szeretném, hogy maradjon mindenki otthon. Jó próba lenne a szabadon választható tárgyakkal kezdeni, ami amúgy is este van; és eldönthetné a hallgató, hogy azt az estét az én streamelésemet nézve tölti, vagy a Libellában, és inkább visszanézi az előadást. Számomra mindkét dolog elfogadhatónak tűnik.
