A tavalyi év utolsó Kari Tanácsán, 2017. december 12-én Molnár Csaba dékán úr dékánválasztást hirdetett meg. A dékáni pályázat december 23-án jelent meg a Kancellária honlapján, a pályázás határideje január 26-a volt.
A dékáni poszt betöltésére Karunk két oktatója nyújtotta be pályázatát:
Dr. habil Alföldi György DLA, az Urbanisztika Tanszék tanszékvezető helyettese, egyetemi docens, és
Molnár Csaba DLA, Karunk jelenlegi dékánja, a Rajzi és Formaismereti Tanszék tanszékvezető docense.
A Kari Tanács 2018. február 28-án bírálja el a pályázatot, amely egyfajta rangsorolást jelent. Ugyanis a végső döntést a dékán személyét illetően nem a Kari Tanács hozza meg, hanem az NFTV és a BME Humánpolitikai Szabályzata alapján a rektor nevezi őt ki. Az új dékán a pozíciót 2018. augusztus 1-től töltheti be, addig szól a jelenlegi dékáni megbízatás.
Az alábbiakban elolvashatjátok a tanár urakkal készített interjúkat, amelyeket változtatás nélkül közlünk.
Molnár Csaba DLA
PB: Hogyan fogalmazná meg egy mondatban, hogy miért pályázik?
MCs: Szeretnék a megkezdett úton végigmenni.
PB: Mit tart az elmúlt 3 év legnagyobb sikerének?
MCs: A Jövő Alap kézzel fogható sikerét.
PB: Mit tart az elmúlt 3 év kudarcának?
MCs: A külső körülmények drasztikus változására nem sikerült elég gyorsan reagálnunk.
PB: Milyen céljai vannak az új ciklust tekintve? Mi az, amin elsőként változtatna majd?
MCs: Ezt nem lehet egy mondatban elmondani, ezt írtam le a pályázatomban. Visszautalok az első kérdésre adott válaszomra.
PB: Milyen eszközökkel tervezi véghezvinni a tantervreformot? Hogy látja, milyen fő okból nem sikerülhetett még?
MCs: Továbbra is demokratikus úton tervezem, a tanszékvezetőkkel együttműködve. Úgy érzem, hogy egymás felé több empátiára van szükség.
PB: A 10-5-1 szabálynak jelenleg négy tanszékünk sem felel meg. Hogyan kívánja orvosolni a helyzetet? A legjobb megoldás a tanszékösszevonás?
MCs: Most úgy látom, hogy részben személyi változásokkal rendeződik a helyzet (Lakó, Ipar), részben tanszékösszevonásokkal lehet megvalósítani a szabálynak megfelelést.
PB: Ön szerint miért fontos a hallgatóknak az oktatók fokozatszerzése? Hogyan kívánja ezt elősegíteni?
MCs: Egy egyetemen a kutatás támasztja alá és igazolja az oktatást. Elsősorban a Jövő Alap nyújtotta lehetőségekre támaszkodunk a jövőben is.
PB: Az utóbbi időben a számonkérések és leadások ütemezése kapcsán felmerült problémák a hallgatók körében az oktatói rendszerismeret és kompetencia hiányára utalnak. Hogyan kíván vezetőként fellépni annak érdekében, hogy a Kar az oktatásszervezés terén "olajozott gépezetként" működjön?
MCs: Az újonnan alkotott felsőbbrendű jogszabályoknak való megfelelés okozott átmeneti kellemetlenséget, amelyet – megítélésem szerint – kellő empátiával és rugalmassággal kezeltünk. Természetesen mindenki elnézését kérjük, akit érintett. Mivel a vonatkozó szabályzatok elkészültek, a jövőben ez a folyamat olajozottan fog működni.
Dr. habil Alföldi György DLA
Az interjú részleteiben megjelent a Kari Papír februári lapszámában, az alábbiakban elolvashatjátok a teljes cikket.
PB: Hogyan fogalmazná meg egy mondatban, hogy miért pályázik?
AGy: Engem valójában a Kar hosszú távú jövője érdekel, hogyan lehet azt biztosítani, hogy a régi fényéhez méltóan szerepeljen a világban. Az én pályázatom az összefogásról, az együttműködés elősegítéséről szól, amely létre tudja hozni ezt a hosszútávú fejlődést, mert ebben hiszek, és abban is, hogy én képes vagyok ezt megcsinálni. Azért is jelentkeztem, hogy ezek a kérdések egyáltalán megvitatásra kerüljenek valamilyen formában, akár a Kari Tanácson, akár a Kari Papír nyomán.
PB: Volt-e olyan az elmúlt három év intézkedései között, amellyel maximálisan egyetértett, és Ön sem csinálta volna másképp? Ha igen, melyik volt ez?
AGy: Én hiszek a kísérletezésben. Nem hiszek abban, hogy mindent előre el lehet találni, ezért minden olyan megoldás tetszik, ami a kísérletezés irányába fordította a Kart. Például az idegen nyelvű képzésen létrejött egy projekttárgy, ahol a tanszékek közös projekteken dolgoztak együtt, ez borzasztóan tetszett, és szerintem működőképes is. Szinte irigyek voltunk azokra a kollégákra, akik ebben részt tudtak venni. A másik a Jövő Alap bevezetése volt, ami szintén a hosszú távú jövőt célozta. Tehát ha én lettem volna a dékán, ezeket én is bevezettem volna.
PB: Előfordult-e az elmúlt három év során, hogy egy helyzetet merőben másképp kezelt volna, ha az Ön kezében lett volna a döntés joga? Ha igen, mi volt az?
AGy: Azt gondolom, nem volt szerencsés, hogy a tantervreform kapcsán mindig kész megoldásokkal kellett szembenéznünk. Úgy éreztem, mintha kész házakról kellene vitatkoznunk, és ez egy kicsit magában hordozta azt a sikertelenséget, ahová eljutottunk.
Szerintem a folyamatot meg lehetett volna fordítani: először azt a metódust kellett volna kitalálni, hogy hogyan fogjuk meghozni a döntést. A másik, hogy nem foglalkoztunk a várható átmenettel, a jelen helyezetből hogyan jutunk a döntések utáni helyzetbe, hogy ez az időszak hogyan fog lezajlani.
Viszonylag tisztán meg lehetett volna határozni a lépéseket, értékeket, és lehetett volna látni, hogy mikor szeretné egy tanszék az elfogadott kari elvekkel nem egyező, csak a saját látókörében értelmezhető dolgokat keresztülerőltetni. Egymás közt előre ki kellett volna mondani, hogy bármi is legyen a döntés, az alábbi módszert fogjuk használni. Mindenki tudta volna, hogy a megbeszélések során lesz majd helye a konszenzusteremtésnek és a súlyos döntéseknek is.
Sokszor kívülről úgy tűnt, mintha mindenki az utolsó végpontig elment volna a saját érdekeinek a képviseletében. Holott valójában az lett volna fontos, hogy tisztázzuk: egy tantervreform változásokkal fog járni. Azért, mert akarjuk. És ha akarjuk, akkor ez biztosan maga után von valamiféle szervezeti átalakulást és az ehhez kapcsolódó döntések sorozatát.
PB: Milyen céljai vannak az új ciklust tekintve? Mi az, amin elsőként változtatna majd?
AGY: Én egészen biztosan az előbb említett döntési folyamatot alkotnám meg, ezt igyekeztem a pályázatomba is valahogy beleszőni. Megfogalmaznám a hosszú távú értékeket és szigorú döntést hoznék benne a Karra vonatkozóan lehetőség szerint már 2018-ban, úgy, hogy lehetőség legyen a beleszólásra, bevonódásra is.
A hosszú távra vonatkozó döntéseket tekintve pedig véleményem szerint két dolgot kellene csinálni. Egyrészt, minél előbb el kellene indítani – a hallgatói önkormányzattal együttműködve - egy olyan hallgatói kimenet mérést, ami megpróbál egy kicsit a nyugat-európai sztenderdekhez hasonló módon kérdezni, beszélni és pár év múlva már lennének értelmezhető adataink. Nem hiszem, hogy egy magyar építészmérnöki kar sok mindenben különbözik a világ többi építészkarától - szerintem van köztük hasonlóság, és érdemes lenne megtanulni, hogy ők hogyan mérik a hallgatóik eredményességét.
Néhány év múlva már elkezdődhetne az arról való gondolkodás, hogy a kitűzött célokat, például hogy a nálunk diplomázó hallgatók versenyképesek legyenek a piacon, elértük-e. Ezek fontos visszajelzések az oktatás számára.
Egy egyetemi tanulmány nagy költség a családoknak mindenütt, de egy nyugat-európai oktatási intézményben folytatott tanulmány esetében a hallgató és családja biztosabban tudja tervezni, hogy amennyiben elvégzi az egyetemet, el tud helyezkedni egy neves építészirodában. A pályakezdők sikeressége a mi munkánk eredményességének az egyik kulcsindikátora, de az is fontos, hogy a hallgatók ezt hogyan élik meg. Magabiztosak lettek-e, éreztek-e bátorítást arra, hogy vállalatokat, startupokat alapítsanak, vagy nem.
A másik, az oktatói teljesítménymérés, ami látszólag megoldott az akadémiai rendszerrel. Az OHV-t egy fontos dolognak tartom, de nekünk, oktatóknak is tisztában kell lennünk azzal, hogy mit tudunk, és mit teszünk hozzá a karhoz.
Dékán Úr az előző ciklusban már elkezdte azt valahogy betájolni, hogy milyen erőfeszítések árán tanítunk, kutatunk, oktatunk, vagy szerzünk fokozatot, de ez a Kar sajátosságainál fogva sok helyzetre nem ad választ. Itt vannak például a mestertanárok, szerintem az ő munkájuk értékének mérése nem megoldott, pedig borzasztóan fontos dolgokat tesznek hozzá az oktatáshoz. Vagy itt van a DLA kontra PhD dolog, amelyben nagyon nehéz egzakt, előre jól látható mérési pontokat felállítani. Szerintem nagyon jót tenne a Karnak, hogyha konszenzusra jutnánk ebben.
A jelenlegi rendszerben a humánpolitikánk egyik alfája és omegája az, hogy az ember az oktatás mellett is dolgozik. Ennek sok pozitívuma is van, például, hogy egy oktató a saját feladataiba be tudja vonni a diákjait is. A másik oldalon viszont a megélhetést is mérlegelni kell. Jó lenne ezzel közösen szembenézni és közös álláspontot létrehozni.
Tehát a hosszú távra vonatkozóan egy eszközként gondolok a tantervre, amelyben elsőként biztosan a döntési folyamatokat és a főbb lépéseket, értékeket állítanám fel, valamint a hallgatói és az oktatói minőség mérésének egy közös rendszerét.
A hosszú távú értékeket ugyanakkor csak úgy tudjuk követni, ha az állandó gyors változások miatt szinte évente értékelnénk a helyezet a világ jelzéseire és saját méréseinkre reagálva. Ezt akár egyfajta állandó “reform” vagy “innovációs” bizottságként is el tudom képzelni. A projektmenedzsmentben ezt agile-módszernek hívják, ami szerintem az Építészmérnöki Karra is megfeleltethető lenne. A módszer lényege, hogy például egy szoftverfejlesztő cég többéves fejlesztési munkája során folyamatosan követi a gyors változásokat. Ezt a ”mozgó célpontot” akkor tudja követni, ha rövid ciklusú döntési helyzeteket állít elő, és mindig vizsgálja a környezetet, a kimenetet.
Szerintem idén meg kellene hozni az összes fontos döntést ahhoz, hogy 2019-ben el lehessen indulni. Fontos kérdés, hogy kimondhatjuk-e majd azt, hogy 2019-től mindenki az új tanterv szerint tanul. Azt gondolom, hogy akkor lehet, hogyha előtte minden véleményt meghallgatunk és a Kar mindenkinek tesz egy számára kedvező ajánlatot. Szerintem ezáltal elérhető, hogy ez egy 1-2 éves átmeneti időszak alatt teljesen új vágányra tolja át a képzést.
PB: Milyen eszközökkel tervezi véghezvinni a tantervreformot? Hogy látja, milyen fő okból nem sikerülhetett még?
AGy: Az eszközöket tekintve egy jövőképet, nagyon kevés hosszú távú célt és ezekre felépített középtávú stratégiákat gondoltam ki. A BME intézményfejlesztési stratégiája nagyon komolyan megfogalmazza, hogy a Műegyetemnek mit kell tennie az előrelépése ügyében. A tantervreformot nem szabad csak önmagában kezelni. Biztosan hozzá tartozik a műtermek, műhelyek, kutatóhelyek kérdése is. Hogy hogyan lehet ennek mind a szellemi, mind a fizikai terét létrehozni a Karon.
Az is biztos, hogy valahogy ki kell találnunk, hogy a hallgatók “boldogok” legyenek, lehet, hogy nem pontos a szó, de kevesebb stressz érje őket az 5 év alatt. Mi a tanszéken nagyon sokat beszélgetünk erről. Én azt látom, hogy alapvetően nincs meg a bizalom a felek között. Mindenki arra készül, hogy ő át lesz verve, ezért a hallgatók túlstresszelik a dolgokat egy csomóponton, mi, oktatók, aztán persze erre még egy lapáttal ráteszünk, hogy úgysem adja le, úgyis késni fog… Ebből aztán kialakulnak ilyen egymást erősítő körök. Hogy lehetne megteremteni ezt a bizalmat? Mert ebből ha nem is boldogság, de egyfajta nyugalom teremtődne, egyfajta átláthatóság, előreláthatóság… Én nagyon régóta érzem azt, hogy fontos, hogy az egyetem az 5 év alatt teljesíteni tudja azt, amit a felvételkor ígér a hallgatóknak. Az időszakos változások ezt lehet, hogy kérdésessé teszik bizonyos helyzetekben, de nem írhatják felül.
Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a hallgatók ideje felszabaduljon az universitas lényegének használatára. Én azt vallom, hogy az egyetem a világmindenségre való nyitásnak a lehetőségét adja. Én attól félek, hogy mi, oktatók, igyekszünk ezt minél jobban beszűkíteni. Ebben változást kéne elérni, hogy főleg egy építészmérnöki karon, ahol mind a mérnöki, mind a művészeti irányban rendkívül széles spektrumon kellene ezzel foglalkozni, a hallgatók minél több képességre szert tegyenek. Bach Péterrel az UFLAB keretén belül a komplex és diploma kurzusainkban próbáltunk támpontot adni a hallgatóknak a kimenethez, annak a nagy lépésnek a megtételéhez, melyet meg kell tenniük a végzés után, de nem mindig sikerült olyan mélységig eljutnunk, amilyenre szerettünk volna. De kari szinten ez szerintem egy fontos ügy.
Az egész reform lényege lehet az is, hogy jó kapcsolatot ápoljunk a többi karral is. Iszonyú jó tapasztalataim vannak a BME többi karával való együttműködésről, ami felüdítő. Az intézményfejlesztési tervben rengeteg olyan csatolási pont van, amelyben az egyetem bevállal olyan feladatokat, amit mintha tipikusan a mi Karunknak találták volna ki, és a mi Karunk még csak nem is látta ezeket a feladatokat. És ezt hallgatói oldalról is szerintem fontos.
Azt gondolom, hogy óriási a bezárkózás és a távolság a Karon belül. Amikor Dékán Úr megbízásából csináltuk egy kollégámmal a miépítészkarunk projektet, alig egy-két témában sikerült átmozgatni az ott ülő kollégákat, hogy kioldódjon a nagyon erősen berögződött tanszéki vélemény, ami persze fontos, de meg kellene őrződnie ugyanakkor a kollégák iránti nyitottságnak. Azt gondolom, ha van valami, ami akadálya lehet a tantervreformnak, az az, ha a következő vezető nem lesz képes ezeket a hidakat megépíteni a kollégák között - ide értve a hallgatókat is. Hiszen itt nem lehet önmagában csak egy új táblázatot beadni, ami után mindenki átkódolja a tantárgyakat, és megyünk tovább. Csak annak árán lehet véghezvinni a reformot, hogy ezek a hidak megépüljenek.
PB: A 10-5-1 szabálynak jelenleg négy tanszékünk sem felel meg. Hogyan kívánja orvosolni a helyzetet? A legjobb megoldás a tanszékösszevonás?
AGy: Az Építészmérnöki Kar hagyományai diszciplinárisak. És így okvetlenül is tanszékekbe szerveződünk, akik képviselik ezeket a tudásokat. Ezek a tudások és tanszékek eltérő mértékben vesznek részt az oktatásban és nyilván ebből fakadóan eltérő mértékben tudnak humánpolitikai fejlesztéseket végrehajtani.
Ezt a szabályt szerintem azért kell komolyan kell vennünk, mert egy egyetemen tanítunk. Ennek megoldására két utat látok: vagy komolyan veszem ezt a szabályt és betartom, vagy komolyan veszem ezt a szabályt és tudok olyan javaslatot letenni az egyetemnek, ami ezt felülírja. Az szerintem nem jó, hogy van egy szabály, de nem viszonyulok hozzá, csak elmegyek mellette. Egy dékáni vezetésnek mindenképpen az lenne a dolga, hogy a kari érdeket szem előtt tartva megpróbálja érvényesíteni vagy befolyásolni ezeket a szabályokat.
Én nagyon hiszek a szövetségekben, abban, hogy tanszékek összefoghatnak egymással. Lehet, hogy vannak olyan lehetőségek, amit még nem látunk.
A miépítészkarunk összefoglaló anyagának megírásakor egy kicsit ironikusan felvetettem, hogy ha a Karon csak egy tanszék lenne, megoldódna a 10-5-1-es szabály. Csakhogy ez ellentmond a jelenlegi gazdasági modellnek, amely nagyon komoly feltételeket szab. Azért azt is ki kell mondanunk, van abban dolgunk, hogy az oktatáshoz, kutatáshoz és a saját értékeink jövőbeni felmutatásához külső forrást vonjunk be. Szerintem tudunk olyan kutatási és innovációs profilt kialakítani a Karon, ami ezt lehetővé tenné. Meg kell vizsgálni, hogy hol tudunk hasznosak lenni, erről a pályázatomban is írtam. Ezen folyamatnak az elősegítése dékánként biztosan nagyon nehéz feladat. Ha bármilyen erőfeszítés is történt idáig, azt kell erősíteni.
PB: Ön szerint miért fontos a hallgatóknak az oktatók fokozatszerzése? Hogyan kívánja ezt elősegíteni?
AGy: Ahogyan nincs egyetem, úgy nincsen építészkar sem minősített oktatók nélkül. Azt gondolom, hogy az oktatói teljesítménymérés és a hallgatói kimenet mérés tudja elárulni azt, hogy bizonyos típusú oktatói aktivitásoknak milyen a hatása. A nyugat-európai egyetemekhez viszonyítva, bár a mi lehetőségeink nem feltétlenül összemérhetőek velük, érdemes lenne azt rendszert végiggondolni, 3 fő csoportja legyen a kari oktatóknak. Kellenek az olyan professzorok, akik a magyar viszonyok között valamilyen módon ”sztárok”, meghatározó szakmai személyiségek. Az oktatás sajátosságai miatt szükség van több olyan “külsős” innovatív oktatóra is, akik a közvetlen kapcsolatot biztosíthatnák a szakmával. És kellene lennie egy olyan oktatói magnak is, akik fokozatot szereznek, kutatnak, akik a kari rendszer szívét, motorját adják.
A fokozatszerzés kapcsán az ember elkezd olyan dolgokkal foglalkozni, amire egyébként nem lenne ideje. Pálfy tanár úr motiválására kezdtem el intenzívebben foglalkozni a kutatással és kezdtem neki DLA munkám írásának. Még néha ma is abból élek, amit akkor a kutatás során összeszedtem. Ugyanezt tapasztaltam a habilitációmnál is 2015-ben, amikor az ember megáll egy pillanatra, és úgy érzi, hogy valamivel gazdagodik a lelke.
A fokozatszerzés elősegítésére szerintem kiváló eszköz a Jövő Alap. Emellett az is fontos lenne, hogy az egész Kar innovációs és kutatási policyjában benne legyen, hogy mindenkit kell hogy érdekeljen valami. Tehát hogy mi ne azért jöjjünk be ide, hogy leadjuk a tárgyainkat, hanem azért jöjjünk ide, mert érdekel minket valami a világból, és ez a hallgatókat is motiválhatná.
A Karnak kell hogy legyenek műhelyei, amelyek aktív, elismert kutatási eredményeket tudnak felmutatni. Az lenne a jó, ha a Karunk is az ilyen műhelyeiről lenne híres, mert jelenleg is működnek szakmailag elismert kutató csoportok egyes tanszékeken. Ezt kellene támogatni, létrehozni, akarni, mert ez nem alakul ki magától. Pedig fontos lenne, hogy ezek az arculatok megjelenhessenek.
PB: Az utóbbi időben a számonkérések és leadások ütemezése kapcsán felmerült problémák a hallgatókörében az oktatói rendszerismeret és kompetencia hiányára utalnak. Hogyan kíván vezetőként fellépni annak érdekében, hogy a Kar az oktatásszervezés terén "olajozott gépezetként" működjön?
AGy: Azt gondolom, hogy az elmúlt félév sűrítve mutatta fel az összes olyan problémát, amiről eddig beszéltünk. Nyilván le kell vonni tanulságokat, meg kell nézni, hogy melyek azok a pontok, amik nem működtek, és azokat ki kell javítani. Én úgy érzem, hogy a változások szükségesek, és a kari vezetés mindent megtett annak érdekében, hogy jól menedzselje a kialakult helyzetet. A problémák szerintem inkább az oktatói és hallgatói bizalmatlanságból fakadtak.
Ha kialakul a bizalom az oktatók, a vezetés, a tanszékek és a hallgatók között, akkor ez alapvetően javulni fog. Másrészt majdnem biztos, hogy szükség van egy professzionálisabban működő dékáni hivatalra is. Nem biztos, hogy az első döntés jól fog sikerülni. De ha bízunk egymásban, akkor ez belefér. Néha a hallgatók részéről is érzek egyfajta passzívabb, lazább hozzáállást a dolgokhoz, holott az oktatóktól minden téren elvárják a pontosságot.
A múlt félévben a diploma körül kialakult problémák fő okát abban látom, hogy a diploma tantárgy szétvált egy gyakorlati és egy vizsgajegyre, és mi, oktatók, ezt a váltást nem éreztük át, hogy ez innentől szinte két tantárggyá vált. Nagyon fontos, hogy az új “két szintű” rendszer meg tudja őrizni a diploma komplex tudást szimbolizáló jellegét, ne legyen az az érzése a műszaki tanszékeknek, hogy ők el vannak felejtve, ne legyen az az érzése a hallgatóknak, hogy csak a végső stádium számít. Ennek az új folyamatnak a bevezetése nem sikerült egy félév alatt, és ezt nem tartom tragédiának.
És egy dolog van még a terveim közül, amit nagyon nehéz megfogalmazni, hogyan lehetne a diplomavédés ünnep… Benkő Melindától hallottam ezt a francia modellt és nagyon tetszett, ahol a diplomavédésen egy belsős, egy külsős oktató és a hallgatók vannak bent, és a szülők, akik készülnek erre az alkalomra. Ennek a lelkületét kellene átvennünk, hogy ez olyan, mint egy búcsú; egy búcsúvacsorának kéne lennie az egésznek, és ez borzasztóan fontos. Egy diplomavédésen magamban, belül, a hallgatóim lelkét is élem én. Rettenetesen magányos dolog ez a diplomavédés és azon gondolkodom, hogy a „zsűrizés” helyett az építész kollégákkal elbeszélgetve kellene zajlania ennek. Szerintem az a fontos, hogy a hallgató szemében ismerjük fel a vágyat, hogy ő ezt csinálni akarja. Kérdezzünk és érveljünk a terven bemutatott megoldásokról, ismerjük fel a féléves munkát. Mondjuk el, hogy mi hogyan csinálnánk, ha mi kaptuk volna a megbízást. Mondjuk el, megértve a gondolatokat, hogy szerintünk hol látszik ellentmondás, vagy nem szerencsés megoldás. Jelenleg ez még nem ilyen, és ezért gondoltam azt, hogy ezzel is kéne valamit kezdeni.
A jelöltek hozzájárulásával pályázatukat, valamint a dékánválasztással kapcsolatos bővebb információt megtaláljátok korábbi hírünkben, ezen az oldalon.
Kövesd a Kari Papírt a facebookon is!
