Október 10-én az Egyetemi Hallgatói Képviselet, a Műegyetemi Sajtóklub és a Műhely újság égisze alatt megrendezésre került a “Kerekasztal-beszélgetés a Műegyetemi ‘56-osokkal” nevű esemény. Ennek legfőbb célkitűzése az volt, hogy megmutassa a forradalmat az ‘56-os egyetemisták szemszögéből, így hozva közelebb ahhoz a mai fiatalságot.
A kerekasztal-beszélgetés után lehetőségünk nyílt feltenni néhány kérdést dr. Szakatsits Györgynek, aki 1956-ban kezdte meg tanulmányait a Műegyetem Építőmérnöki Karán.
A kerekasztal-beszélgetés során említette, hogy egyetemi évei alatt végig diákszállóban lakott. Milyen volt akkoriban a kollégiumi élet?
Sz.Gy.: Az az igazság, hogy túlságosan sokat nem tudok a kollégiumi életről, mert az egyetemi éveim alatt a tanuláson kívül leginkább a sporttal voltam elfoglalva - asztaliteniszeztem -, így a baráti köröm is onnan adódott, jóformán csak aludni jártam haza.
Ettől függetlenül az egyik szobatársammal, akivel első évtől kezdve egy szobában laktam, nagyon szoros barátságot kötöttem, még ennyi év után is nagyon jó a kapcsolatunk. A kollégiumban első évben négyen osztoztunk egy szobán, második évtől hárman, a negyedik-ötödik évben pedig már csak ketten laktunk együtt.
Sokan bejártak a könyvtárba tanulni, én nem, jobban szerettem inkább otthon. Mivel a mérnök karon elég sok a rajz, ezeket mindig együtt, egymást segítve csináltuk a kollégiumban.
Érdekes módon a budapesti évfolyamtársaimmal azután kerültem igazán szoros kapcsolatba, miután végeztünk az Egyetemen. Mindig is jó és összetartó évfolyam voltunk, nagyon gyorsan kialakítottunk egy olyan közösséget, akikkel még most is évente találkozunk. Minden december első péntekén összejön ugyanaz a harminc-negyven fős társaság, és jót beszélgetünk - még akkor is, ha sokszor ugyan azt meséljük egymásnak, amit azelőtt már sokszor hallottunk.
Mennyire látta át Ön akkor a politikai eseményeket?
Sz.Gy.: Nem tudok mély politikai dolgokról beszámolni, de egy biztos: nálunk a családban a nagymamám testvére pap volt, és valamikor a háború előtt szerkesztőként is dolgozott a győri katolikus újságnál, több cikke meg is jelent - ezekre a cikkekre hivatkozva őt még valamikor ‘54 előtt lecsukták. A Nagy Imre-kormány idején szabadult, nem tudom pontosan megmondani, mennyivel később. Egyszer egy hajnalban jelentkezett újra: zörgetett az ablakon, hogy megjött.
Volt egy másik rokonom, akinek állítólag valami csendőri kapcsolata volt a háború előtt, őket a Hortobágyra telepítették.
Mire számítottak, meddig tudnak elmenni? Mit reméltek, mi fog változni?
Sz.Gy.: Egyértelmű volt a szándékunk, hogy valamit most teszünk, és valami majd csak változik, de ezt mindenki másképp látta, másképp fogta fel. Én húsz éves voltam, akkor azért már a politikáról hallottam valamit. Nekem az volt a véleményem, hogy alapvető változást nem tudunk elérni. Nem vettem komolyan, hogy innen az oroszok kivonulnának - ‘45 után volt egy megállapodás, ahol egyértelművé vált, hogy ez a terület a Szovjetunió fennhatósága alá tartozik. Akkor még nem lehetett látni, hogy a Szovjetunió gazdaságilag annyira megrendül, hogy ez majd a veszte lesz.
Tehát én abban nem bíztam, hogy az oroszok maguktól kimenjenek, mert a status quot nem fogják feladni, viszont abban a 14-16 pontban, amit elsőre kitűztünk, igen. Úgy gondoltam, az elérhető, mert a Nagy Imre-kormány idején már volt rá egy kis példa.
Mit gondol, miért pont a Műegyetemen telt be a pohár?
Sz.Gy.: Az egyetemisták mindig egy szabadabban gondolkodó réteg voltak, jobban átlátták a dolgokat, mint mondjuk a munkások vagy a parasztság. Az első lépést a szegedi egyetemisták tették meg azzal, hogy létrehoztak egy új ifjúsági szervezetet, csak utána jöttünk mi.
Hogy miért pont a Műegyetem? Én mindössze egy hónapja voltam akkor egyetemi polgár, így ilyen belső dolgokba nem láttam bele. Lehet, hogy a harmad-negyedéveseknek már a tanári karral is mélyebb kapcsolatuk volt, jobban tudnának erről valamit mondani. Én csak azt tudom, hogy valahogy akkor itt sokan összegyűltünk és - magunkban hősködve - márciusi ifjaknak gondoltuk magunkat.
Hogyan teltek a napjai a forradalom ideje alatt?
Sz.Gy.: A kollégiumban 23-a után nagyon jó dolgunk volt. A menzán nem volt jegy, kaptunk mindenféle csomagot, faluról hozták az élelmet. Ha napközben valaki éhes volt, akkor rögtön csináltak neki valamit a konyhán, nagyon jól éltünk, nem kellett különösebben semmitől tartani.
A Bartók Béla útról egy bizonyos körzeten belül jöttünk-mentünk, mert akkor már nem volt semmiféle jármű. Emlékeim szerint a legmesszebbi, ameddig eljutottunk, az Astoria, az Iparművészeti Múzeum és az Üllői út és a Körút sarka lehetett - mert messzebb menni azért már fárasztó volt.
Egy nagyon érdekes emlékem október 25-én az Astoria sarkánál történt - csak később tudtam meg, hogy aznap milyen események voltak. Egy szobatársammal sétáltunk, és mikor elértünk az Astoria sarkára, benéztünk a Rákóczi útra. A Keleti pályaudvar felől a teljes utca szélességében hatalmas tömeg jött zászlókkal, pedig akkor már kijárási és gyülekezési tilalom volt. Ugyanakkor az Astoria sarkán a Kossuth Lajos utcánál a tömeggel szemben két orosz tank állt, rajta az oroszok, a tömeg megy csak jött és jött. Azt gondoltuk, ha meglátják a tankokat, megállnak és szétoszlanak, de nem így történt. Mikor odaértek a sarokhoz, még mindig kiabáltak, hogy “éljen Magyarország!”, az oroszok meg csak ültek a tankon és nem csináltak semmit. Aztán néhányan a tömegből elkezdtek felugrálni a tankokra, ölelgetni a katonákat, amiért azok nem lőnek rájuk. Egyszer csak azt láttuk, hogy a tankok megfordulnak, és a Lánchíd felé mennek. Mi még gondolkoztunk rajta, hogy a tömeggel tartsunk-e, de végül inkább hazamentünk. Később kiderült, hogy ez a két orosz tank a tömeggel együtt a Kossuth térre ment, ahol a vérengzés történt. Most már történelmi tény, hogy ott nem az oroszok nyitottak tüzet, hanem fentről a tetőkről ÁVO-sok lőttek.
Miként folytatódott ezután az élete?
Sz.Gy.: November 3-án eljött értem a keresztapám, és hazavitt Győrbe, mondván, hogy otthon a helyem. Nem is vittem magammal semmit, csak egy kis szatyrot egy-két szennyes dologgal. Errefelé akkor már kezdett konszolidálódni a helyzet.
Otthon, Győrben a városházával szemben laktunk. Mikor hazamentem, rá egy nappal, negyedikén reggel felébredtünk, kinéztünk, és láttuk, hogy tankok jönnek. Akkor még nem gondoltuk, hogy ezek az oroszok.
Februárig voltam otthon, akkor jött az Egyetemről a hír, hogy vissza lehet jönni.
Aztán gyorsan eltelt a négy év, vízügyre szakosodtam, a diplomamunkámat is Makó csatornázásából csináltam. Ezt követően elvégeztem egy vízellátás-csatornázási szakmérnöki stúdiumot, utána hidraulikából doktoráltam. A Fővárosi Csatornázási Műveknél kezdtem dolgozni, mert - első sorban a sportnak köszönhetően - másfél évig társadalmi ösztöndíjam volt ennél a cégnél. Innen elkerültem az ÉGSZI-hez, ahol egy rövid ideig építőipari normák kidolgozásával foglalkoztam.
Ezután közel hét évet töltöttem az Országos Vízügyi Hivatalban, majd az Észak-magyarországi Regionális Vízművek igazgatóhelyetteseként tevékenykedtem öt évig.
Miután visszajöttem Budapestre, kis ideig vízügyi tervezővállalatnál, majd újra a Fővárosi Csatornázási Műveknél dolgoztam. Ott újabb hét év eltöltése után a Dunamenti Vízügyi Regionális Vállalathoz kerültem.
Amikor szóba került, hogy Magyarországon lesz világkiállítás, egy olyan cégnél helyezkedtem el, amely annak beruházásaival foglalkozott - de a világkiállítás végül mégse lett megrendezve. Viszont helyette bővítették az Egyetemet a lágymányosi területen, onnan vezető főmérnök pozícióból mentem el nyugdíjba.
Még most is dolgozom a Mérnökkamarában, a Beszámoló Vizsgabizottság tagjaként leendő műszaki ellenőröket és műszaki vezetőket vizsgáztatok.
Gondolt rá valaha, hogy itt hagyja a hazáját és új életet kezd nyugaton?
Sz.Gy.: Én azt gondolom, azért nem mentem el nyugatra, mert felvettek az Egyetemre. Ha nem vettek volna fel, akkor valószínű kimentem volna, bár ezt anyámék ellenezték, gyakran szóba hozták, hogy ugye nem akarok kimenni.
Az '56-os rendezvénysorozat megkoronázása az október 22-én 15 órakor kezdődő 1956-os forradalom és szabadságharc emlékünnepsége lesz a K épület aulájában, melyen minden érdeklődőt szívesen látunk!
