ARCHÍV - 2012. március
Hogyan kerültél az építészkarra?
Én ugyanúgy nem tudtam gimnazistaként, hogy mi akarok lenni, ahogy ez sokunkban nem alakul ki tizenhét-nyolc évesen. De ez marha természetes dolog. Volt egy teljesen más elképzelésem – baromira szerettem volna repülni, és sokáig ez foglalkoztatott, szerettem volna pilóta lenni! Emiatt elkezdtem a gimnáziumban intenzíven tanulni az oroszt, különórákra jártam, egy barátommal párhuzamosan elkezdtünk egy vitorlázó tanfolyamot is. A szülők közben titokban összefogtak és letiltottak erről, itt nekem le is zárult ez a történet. A barátom nem adta fel, újra megpróbálta, meggyőzte szüleit, és mind a mai napig repül. Nem sajnálom, ez egy teljes melléfogás lett volna. Emellett volt egy állandó, rajzolt világgal való foglalatoskodás. Apám nagyon jól rajzolt, festett, és ezt látva nagyon sokat firkálgattam én is. Így alakult ki ez a másik lehetőség – az építészet.
Milyen volt az egyetem?
Bercsényis voltam, nagyszerű volt. Sajnáltam is azokat, akik nem ott laktak, egy elég laza, jó életet éltünk. Az első két év az egyetemen nagyon durva volt, a tanuláson kívül nem emlékszem semmire szinte. Harmadik évtől váltak a körülmények emberhez méltóvá, de egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy nem ezt akarom csinálni. Nagyon élveztem. A műszaki részét is, ami egy kicsit igazol csomó olyan csapongást, ami az ember kezében benne van. Nekem ugyanolyan fontos volt ezeket is olyan jól megcsinálni, mint a tervezési tárgyakat. Kicsit néha úgy érzem oktatóként, hogy ez egy nagy probléma sokaknak, akik érzékenyek és tehetségesek, mégis gyakran véreznek el a műszaki tantárgyakból.
Az első munkahelyed a MAFILM-nél volt, mint szcenikus. Hogy kerültél oda?
Ezt az előzte meg, hogy másfél évig a barátaimmal a Bercsényiben a Bercsényi Kiállítási Kör szervezői voltunk. Ennek kapcsán találkoztam Bachmann Zoltánnal és F. Kovács Attilával, mindketten építészek és kitűnő díszlettervezők; azzal váltak ismertté, hogy Bódy Gábor a Nárcisz és Psyché című filmjének tervezték a teljes díszletét és arculatát. Rendeztünk számukra kiállítást, és ez a kapcsolat megmaradt. Egyszer felhívtak, hogy kellene segítség szcenikusi rajzoló munkára a filmgyárban. Kovács Attilával dolgoztam két filmben, így beleszagoltam közelről is, hogy mi a nagyon fontos különbség az építészet és a filmépítészet között. Egy ideig ez is kísértett, de sikerült akkoriban elég egyértelműen eldönteni, hogy én nem akarok filmes díszletekkel foglalkozni. Ezt én nem tudtam volna olyan jól csinálni. Kovács Attila munkatársaként láttam, hogy amit ő csinál, arra kevés ember képes, és ez egy intő példa volt.
De a mozgókép mint szerelem, megmaradt.
Igen. Ez az építészettől kicsit távolabb eső dolog, de a vizuális kultúrának egyre fontosabb része. Nem is az építészettel van szoros összefüggésben, hanem a látásunkkal, a szemléletünkkel, illetve a dialógusokkal. Merthogy nagyon keveset sikerül az épületekről, az épített környezetről jól beszélnünk, és talán nem is a legjobb műfaj a hagyományos, asztal köré szervezett diskurzus. Szerintem baromi jó, amit a videómegosztókra feltöltött filmekben az ember lát. Ezt használni kell.
Készítesz is filmeket?
Amikor viszonylag könnyen elérhető lett, vettem egy digitális mini DV kamerát, és azóta szeretek filmeket, hómvideókat készíteni. Amíg ez nem volt, addig Super8-as meg Normal8-as filmek születtek. Egyetem alatt a barátaimmal az egyetemi kirándulásokról dokumentumfilmeket készítettünk, de volt néhány nagyon korai, rajzolt animációs filmünk és kísérletező filmek is, történetekkel. Sokat vetítettünk magunknak, másoknak a Bercsényiben.
Van-e kedvenc rendeződ vagy filmed?
Most éppen van. Werner Herzogról – akinek már ismertem régebbről is filmjeit – hozott a TT1 kereteiben Tihanyi Dominika egy filmet, ami Herzog és az egyik legnagyobb német színész, Klaus Kinski barátságáról szól. Hihetetlen szélsőséges élethelyzeteket produkáltak, majdnem egészen a gyilkosságig elmentek egymással szemben, és mégis az összes filmjét vele forgatta. De nagyon szeretem Wim Wenderst is, ha már a németeknél maradunk.
Említetted a rajzolást, volt egy kiállításod is. Hogyan jött létre ez a „rajzolt világ”?
Mindannyian firkálgatunk, amikor kínlódunk valamilyen konkrét feladattal. Ezek ilyen rajzszéli jegyzetek, vázlatok voltak, aztán némelyik teljesen önálló életre kelt egy idő után, mert beleláttam valamit. Ebből nekem baromi sok volt, aztán ezek az építészeti víziók ismétlődtek egy idő után. Persze ez nem a konkrét építészetre vonatkozott soha, csak kísérletek voltak – grafika és térjáték. A kiállítás pedig egy nagyon jó alkalom volt, hogy ezt összefoglaljam magamnak. Addig ezek csak gyűltek, mindenfajta tematizálás nélkül. Amikor az anyagot össze kell rakni, akkor az ember próbál visszamenni és keresni valami közös irányt, eredményt bennük.
Most az életedet hogyan tölti ki az irodai és az oktatói munka?
Ami kiszámítható, az az egyetem. Ami kevésbé és nagyon rapszodikus, az az iroda. Baromi nehéz, de anélkül az ember nem tud tanítani, hogy mellette ne dolgozzon. Egzisztenciálisan sem, illetve nagyon fontosak azok a tapasztalatok, amiket a valóságból hoz és épít be ebbe a tudásba. Merthogy mi a fenét tudna az ember hitelesen átadni? Azt a tapasztalatot, amit onnan hozol.
Van időd másra?
Hétvégén és nyáron. Hobbim sok van. Sokat utazunk a családommal, van egy kislányom, aki most hét éves. A sport is egy szenvedély – szörfözöm. Ezekre kell időt szakítani, nélkülük az ember boldogtalan, fontos, hogy meglegyen a helyük. Rám ugyanúgy jellemző, mint másra, hogy állandóan elfogy az időm. Szaladsz magad után, és ez borzasztó stressz. Ezt úgy lehet szervezni, ha jó előre, kicsit technokrata módjára eldöntöd, hogy akkor augusztusban, szeptemberben, novemberben mi lesz, és töltöd fel a naptáradat – de ez nem olyan egyszerű.
