Frendl Ervin - A szakma szerelmese

ARCHÍV – 2000-es évek közepén, már archív anyagként közölve a 2011. októberi számban

Szerda délelőtt gyönyörűen sütött a nap. 10 órára mentem Frendl Ervinhez, tás­kámban lapult a diktafon és egy lap a kérdéseimmel, a fejemben pedig ezernyi gondolat cikázott. Egy építész, aki átélte az 1956-os októberi forradalmat, még a Forradalmi Bizottság élére is került, majd menekülnie kellett és élete nagy részét hazájától távol töltötte. Egy ember, aki öregkorára, betegségének köszönhetően, kerekesszékbe kényszerült. Egy nagy­lelkű adományozó, aki most 30 millió forinttal támogatta karunk alapítványát. – Efféle gondolatok jártak a fejemben, miközben átvágtam a Móriczon, majd megtaláltam az utcát…

Mi vezérelte, hogy egy jelentősebb összeggel támogassa a kart?

Az elsődleges ok az, hogy nincs örökösünk. Az első gondolat a Vöröskereszt támogatá­sa volt, második körben szóba kerültek a rák elleni küzdelem alapítványai. De mi­után jött ez a betegség, úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. Ekkor itt akartam létre­hozni egy alapítványt a Műegyetemen, de rájöttem, hogy egy saját alapítvány nagyon problémás. Mindenképpen az Építész­mérnöki Kart szerettem volna támogatni. Lázár Antal dékán javaslatára, egy rövid gondolkodás után úgy határoztunk, hogy csatlakozunk ehhez az alapítványhoz.

Végleg hazatértek a feleségével?

Igen, végleg. Ahogy Makovecz Imre bará­tom mondja mindig, haza kell jönni meg­halni.

Makovecz Imre neve sokszor szerepel a vissza­emlékezésében. Milyen a kapcsolata vele?

Ő is a Forradalmi Diákbizottság egyik tit­kára volt, ott ismertem meg. Aztán sokáig nem volt kapcsolatunk, ’90 óta van megint. Itt lakik a szomszédban, időnként átjön, és nagyon kellemesen elbeszélgetünk. Talán ő az, aki a legtöbbet törődik velem.

„November 10.

… Gyorsan besötétedett, csak itt-ott villant fel egy fény a ponyva nyitott hátsó részén ke­resztül. A motor monoton búgását hallgattam egy üres zsák-halmon ülve és visszagondoltam az elmúlt hetekre és az egyetemi évekre. Most minden nagyon valószínűtlennek tűnt. Hogy kerültem én az események forgatagába és a Forradalmi Bizottság élére, én, akit ’56 októberéig csak a szakma és ezen belül a tervezés érdekelt?”

Szoktak nosztalgiázni, felemlegetni a múltat?

Tulajdonképpen nem, mert azt mondja, hogy nagyon feledékeny; sokat felejtett, és élvezettel olvasta a visszaemlékezésemet, amit megírni nem volt könnyű, mert én nem jegyzeteltem az első években, amikor Párizsban, majd Zürichben éltem. Ha leül­tem volna jegyzetelni, akkor sokkal kön­nyebb lett volna.

Hogyan alakult az élete, miután elhagyta az országot?

Az első évet Franciaországban töltöttem, csak ott az építészeket Művészeti Akadé­mián képezik, így elölről kellett volna kez­deni a tanulást. Ezért Zürichben próbál­koztam, ahol először megpróbáltunk pár kollégával önállósodni, de akkoriban még nagyon sok minden múlt a kapcsolatokon. Nekünk pedig hiányzott az összeköttetés. Mikor láttam, hogy nem fog menni, elmen­tem egy nagy irodába dolgozni. Nagyon jó volt, hogy hatalmas megrendeléseken dol­gozhattam, volt, hogy félmilliárdos meg­bízás volt az asztalomon. Visszatekintve nagyon meg vagyok elégedve a szakmai életemmel.

„1956 nyara és ősze

…A szünidő távol tartott bennünket Pesttől és most meglepődve vettük kézbe az Irodalmi Újság utolsó számát és tárgyaltuk tartalmát egymás között. „Valaminek történnie kell.” – is­mételgettük, de tulajdonképpen csak hitegettük magunkat. Szép ősz volt és gyorsan múltak a hetek. Október elején hazaruccantam egy hétvégén. Mint a három elmúlt év alatt már meg­szokott dolog volt, az indulás előtt anyám erősködött, hogy kikísér az állomásra, de én eddig minden egyes alkalommal nemet mondtam. Nem szeretem a búcsúzkodást az állomásokon, de most kérve-kért, hát beleegyeztem. Gyalog mentünk, a jegyem már megvolt, így beszélgettünk az indulást várva. A beszállás előtt hosszan átöleltük egymást és már folytak is a könnyei. Alig vártam, hogy induljon a vonat és mikor meglódult, anyám sírva igyekezett követni a peronon, míg bírta. „Van erre szükség, mi lelte anyámat?” – gondoltam és zavarban voltam, röstelked­tem a többi útitárs előtt. Nem tudhattam, hogy egy anya megsejt, megérez dolgokat és nem karácsonykor, hanem kerek 7 év múlva fogjuk viszontlátni egymást a Zürichi állomáson.”

Milyen volt Svájcban élni?

Az első években vissza akartam menni Franciaországba, mert ott nagyon szeret­tem. Az első pár évben francia papírokkal éltem Svájcban, majd 13 év után megkap­tam az állampolgárságot. Zürich után 34 évig Baselben éltem, majd az utolsó pár évben Genfben. Nagyon sokat utaztam, magánúton és az irodán keresztül is. Ami­kor megbíztak a baseli új nyomdaépület és a hozzá tartozó irodaépület megtervezésé­vel, akkor az egész világban 19 nyomdát látogattam meg, és érdekes módon a 19.-nél találtam meg a megoldást. A 18. helyen, Lyonban megkérdezte a főigazgató, hogy jártam-e már a Nizzai Reggelnél. Mond­tam neki, hogy én utálom azt az újságot, nekem az nem tetszik. Ő azt mondta, hogy tévedek, mert az a nyomda nagyon érde­kes. Így nekivágtam a 19. utamnak. Utána az egész tervet fejreállítottam, mert ott lát­tam, hogy bizonyos alapozási fogásokkal milyen közel lehet tenni a nagy nyomdagé­peket az érzékeny komputer-osztályhoz.

Megosztaná velünk egy szívéhez közel álló em­lékét?

Azt hiszem, életem egyik legfontosabb mozzanata volt, amikor születésnapo­mon megérkezett az értesítés, hogy fel­vettek a Műegyetemre. Bár jeles rendű­en érettségiztem, nem volt természetes, hogy fölvesznek, miután értelmiségi csa­ládból származom. Mikor jött a postás, egyedül voltam otthon, kezembe vettem, kinyitottam a levelet… azóta sem kap­tam szebb ajándékot. Azt hiszem, ez volt életem egyik legboldogabb pillanata.

Amikor a karon tanult, léteztek műtermek? Ki tudott alakulni akkoriban igazi mester-tanít­vány viszony?

Nem, az egész évfolyamot ugyanúgy ke­zelték. A harmadik év után képeztek egy építő-művész tankört, de ez csak kivételes évfolyam volt. A többi tanult tovább épí­tészmérnöknek. Egyéni munka akkoriban nem nagyon volt, ha valaki készített is makettet, azt otthon tette, de ez nem volt szokás. Volt egy féléves terv, és mellette minden félévben volt 3 vagy 4 zárthelyi, ami 3 órás volt. A végén ez is hozzájárult a végleges jegyhez.

Azt is írta, hogy 360-an voltak egy évfolyamon. Nagyon nagy ez a szám.

Ennyien kezdtük, igen. Ebből körülbelül 40-en mentünk ki külföldre, és 220-240 végzett. Zürichben, ahol befejeztem tanul­mányaimat, sokkal kevesebben, két tan­körre valóan voltunk, mivel Lausanne-ban és Genfben is képeznek építészeket.

Egész fiatal korától tudatosan készült a tervezői pályára?

Bár Dél-Erdélyben születtem, 1941-ben átjöttünk Magyarországra és Apatinban éltünk, Bácskában. A harmadik szomszé­dunk egy építőmester volt, nála láttam elő­ször alaprajzokat, színes terveket, amelyek nagyon megtetszettek nekem. Ekkor lehet­tem 12 éves. Már középiskolát is eszerint választottam, onnan természetesen a Mű­egyetemre gravitáltam.

Ha három szóval kellene jellemezni az életét, mit mondana?

A szakma szerelmese. Talán ezért is nem nősültem meg, csak nagyon későn, ’97-ben. Egyszer végignéztem a munkanaplómat, volt olyan év, 1974, hogy minden hétvégén dolgoztam, vagy egy napot vagy mind a két napon. A mi szakmánk az szenvedély, aki ebben eredményes, egy életre hálás lesz, hogy ezt választotta. A másik nagy dolog az életemben 1956. Az a 12 nap, a mi életünk nagy ajándéka.

„Október 25.: minden megváltozik

…Látni akartam, hogy mi történt és mi történik Pesten. Így elindultam a Petőfi-hídon át Pest­re és hitetlenkedve néztem a harcok első nyomait, az első kiégett orosz páncélost a körúton. A belvárosból messziről egy tüntetés moraját lehetett hallani. Elindultam a zaj felé, egyre gyor­sabban mentem végig az Üllői úton, aztán az Astoria felé és tovább a Bajcsy Zs. úton, végül a Bazilikához érhettem, mikor a tüntetés zaját gépfegyvertűz váltotta fel. Futni kezdtem. Mikor befordultam a Báthori utcába, már jöttek az első rémült arcú menekülő emberek velem szembe, de én mentem tovább: tudni akartam mi történik, valami belső kényszer hajtott… Mindenütt vér, olyan emberek vére, mint Te meg én, akik csak egy békés tüntetésen vettek részt. A földin­dulástól szinte rosszul lettem, és szerettem volna szót váltani valakivel, de csak félszavak jöttek ki belőlem a rémülettől.”

(részletek Frendl Ervin: Nem születtem forradalmárnak... című írásából)

A fotókat Philip János készítette a  Frendl Alap Adományozási Szerződés ünnepélyes aláírása alkalmából, 2006. április 25-én