ARCHÍV - 2011. május
Karunk emblematikus oktatója mesél életéről
„Gyermekkoromban átéltem a második világháborút, nagyon keserves körülmények között. Egészen más volt a mi gyermeki világunk. Amit a mai fiatalok alig ismernek, ilyen például a szegénység. A kultúra elsősorban az írásbeliségen, valamint a mozin keresztül jött. A színházon át is, de ritkán és viszonylag drága volt. A rádiózás már létezett, de erről később.
Gyerekként volt egy olyan elképzelésem, hogy erdész leszek vagy finommechanikus. Ez onnan jött, hogy pesti külvárosi gyerek voltam. Rettentő nagy kirándulók voltunk a cimboráimmal – már csak egy él Amerikában azok közül, akikkel bebarangoltuk az ország hegységeit. Abban az időben a technika teljesen más volt, viszont nekünk gyerekeknek is elérhető és megcsinálható volt, például a detektoros rádió. Ilyeneket én is barkácsoltam otthon. Innen jött az, hogy finommechanikus.
Annak idején, „Rákosi pajtás” idejében, amikor gyerek voltam, még a pályaválasztás is más volt, mint ma. Létezett pl. egy ún. beiskolázási bizottság, és ez a szervezet abból, hogy erdész meg hogy finommechanikus, kiderítette, hogy ez a gyerek majd mezőgazdasági gépész lesz. Így elkerültem Mosonmagyaróvárra, és ’55-56-ban, az érettségi évében Szombathelyre, a Mezőgazdasági Gépesítési Technikumba.
Az egyetemi pályafutásom úgy kezdődött, hogy gépész, hiszen gépész technikumba jártam. Már másfél év eltelt, mikor úgy gondoltam, hogy mégsem szeretnék gépészmérnök lenni. Teljesen elszállt ez a mechanikus elképzelés. Úgy gondoltam, inkább építész szeretnék lenni. Ez már saját döntés volt és van is valamilyen gyökere, egyrészt, hogy nagyapám építőmester volt. A másik inkább „kulturális beütés”. A Mosonmagyaróvári vár, ahol kollégiumunk volt, csuda dolgokat rejtett. A második, harmadik év tájékán egy csomó lezárt szobát az iskola vezetése felnyitott. Volt ott irattár, terv- és rajztár, hangszerek. Lezárva, ebek harmincadjára. Nekünk kellett valahova elpakolni. Nagyon szép, színes, akvarelles építészeti rajzokat láttam ott. Itt esett belém ez a tüske, hogy építészet.
Egy év elvesztegetésével át is jöttem az építészkarra. Itt azonnal elvesztettem minden mechanikai készségemet és ügyességemet, matekból gyenge közepes lettem. A szilárdságtan ugyancsak lerobbant a gépész jóról rendesen, a szigorlatomon alig sikerült átvergődnöm. Tehát kezdtem építésszé válni.
Már hallgatókoromban a legkülönbözőbb helyeken dolgoztam. Nem volt pénzem, kaptam valamennyi ösztöndíjat, de abból nem lehetett megélni, egyetemistaként sem. Akkoriban is volt már embervadászat. Különböző cégek, gyárak megkeresték az egyetemet, és előre lekötötték a végzősöket. Nem volt olyan, hogy diploma után nincs állásom, hanem vagy kiosztották a munkahelyeket végzés után a delikvenseknek, vagy a vadászat eredményeként már lekötötte az életét az ördögnek valahol az ember. Ez azt jelentette, hogy ösztöndíjat kaptunk egy cégtől, ez volt a társadalmi ösztöndíj. Tehát megélhetés szempontjából jó dolog volt. Én elkötöttem a lelkemet egy kerületi tanácshoz.
Amikor elkezdtem a hivatalnoki életet, kiderült, hogy ez borzasztó, én nem ezt kívántam. Fakivágási engedély, lakásmegosztás, értékbecslés. Akkor még egy határozat 90%-ban formaszöveg volt, mindent kézzel kellett lekörmölni. Én nem erre vágytam. Gyönyörű szép, színes, néhol stílusban megfogalmazott épületek rajzait láttam azelőtt, és attól estem ámulatba.
Amint letelt a társadalmi ösztöndíjam, azonnal kiléptem, és felvettek az Építészettörténeti Tanszékre. Előbb óraadónak, majd később tanársegédnek. Azóta művelem ezt a műfajt.
Amikor a tanszékre kerültem az egész egyetemen rendkívül tekintélyes tanárok léteztek. Tanársegédként mély alázatot éreztem az egész miliő iránt, a mesterek iránt is. Ezt a szokásomat, az öregek tiszteletét, rendkívüli mértékben megtartottam.
Amikor bekerültem a tanszékre ’62-ben, egy százéves hagyománynak megfelelően, egyetemes és tételes építészettörténetet tanítottak: ókor, középkor, újkor, XIX. század és modern. Az általam nagyra becsült elődeim maguk között már felosztották a világot. Ebben a helyzetben kerültem a tanszékre. Rá voltam kényszerítve, hogy valamilyen tudományos kutatást végezzek, mert különben nincs előrelépés. De már mindenki őrizte a saját hadállásait. Mit csináljak? Nekem jutott az őskor. Az őskor építészetileg nem egy nagy durranás, de rendkívül sok minden ott kezdődik el. Úgyhogy először nem nagy lelkesedéssel, de később egyre jobban beleástam magam a témába. Közben jött egy szerencsés dolog, ’67-ben fél évre kikerülhettem tanulmányútra Egyiptomba. Később a közel-keleti térség minden országát végigjárhattam, persze az európai antik helyeket ugyancsak. A principálisom, Hajnóczy Gyula mikor idősödött, átadta az ókort. Ez volt a fő tárgyam. Az őskor azért nem hagyott nyugton, az ókor bevezetőjében mindig elmondtam néhány dolgot, hogy azért nem a piramisokkal és a Pantheonnal kezdődött az építészet világa.
Egy másik tekintélyes elődömnek, Varga Lászlónak is bedolgoztam, aki a magyar építészettörténetet tanította, és ebben mindig szakított néhány órát a magyar népi építészetnek. Később felméréseket végeztem az alakuló skanzennek is. Az elemi építészet világa így kezdett kibontakozni az őskortól egészen a népi építészetig. Húsz-harminc évvel ezelőtt volt egy oktatáskorszerűsítési hullám, ekkor sikerült ezt a területet a tananyagba beépíteni. Így született meg az a tárgy, amit több mint húsz éve ugyancsak tanítok: Építészet kezdetei, népi építészet. Nagyon fontos rész az őskor az építészet fejlődésében, az ősiség kibontakozásából születik meg a magas szintű, rangos építészet. A hallgatók fejében is hasonló folyamatok zajlanak.
Nyugdíjasként ősszel az Építészet kezdetei, népi építészet tárgyat oktatom. A tavaszi félévben pedig, már tíz éve, a Faluépítészetet, mely arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy mivé lett az a falusi építészeti hagyomány, ami ezer év alatt bontakozott ki, és minden mai követelménynek is megfeleltethető. De manapság szörnyű nagy zűrzavar jellemzi falvaink építészeti arculatát.
Jövőre lesz, hogy 50 éve tanítok. Rá kell döbbeni ebben a korban, hogy nem biztos, hogy a közelgő „végtelenségig” kell ezt csinálni. Erősen gondolkodom rajta, hogy abbahagyom a tanítást. Több esetben is rádöbbenek arra, hogy nem ért meg a világ engem. Miért nem? Mert már én sem értem meg a világot…”
