A rajzi tanszék kapitánya – Balogh Balázs

A rajzi tanszék kapitánya – Balogh Balázs

ARCHÍV - 2012 március // A cikk alján videóinterjú! 

Balogh Balázzsal, a Rajzi és Formaismereti Tanszék vezetőjével a Bercsényi B3 klubjában beszélgettünk, „Az év rajzolói” kiállítás megnyitóján egy tea mellett.

Volt-e más, ami az építészeten kívül vonzotta, vagy egyből rátalált erre az útra?

Persze hogy volt, szerettem volna berepülő pilóta lenni, de őket Oroszországban képezték ki, meg a centrifuga tesztek sem vonzottak. Aztán szerettem volna operatőr lenni. Egy osztálytársnőm elvitt egy házibuliba, ahol zeneszerzők, filmrendezők voltak. Ott azt mondták nekem, hogy ez szép, ambiciózus dolog, de operatőrnek azok mennek, akiknek egy-két diplomájuk már van, így ez is kútba esett. Utána jelentkeztem az Iparművészetire, ahol belsőépítészetet akartam tanulni, mert a kézügyességem jó volt, de a mérnöki szakma túl komolynak tűnt. Sajnos nem volt mögöttem hátszél, és kevés volt a hely, így kiestem. Indoklás szerint a bútoripari gyakorlatom nem volt meg, így kerültem a Stylbútor Ktsz.-hez dolgozni egy ideig. Végül az utcánkban lakó Széll László, a kivitelezés tanszék professzora, ide csábított. Akkoriban válogatott vitorlázó voltam, így egyetem mellett nyaranta a hajóácsoknak segítettem, és bér vitorláztató voltam a Balatonnál egy vállalati üdülőben. A fa szeretete még ebből az időszakból maradt.

Amikor elvégezte az egyetemet, utána elég hamar elkezdett itt tanítani, mesélne ezekről az évekről?

Azért egyből nem itt kezdtem, mivel akkoriban még úgy vélekedett a szakma, hogy aki valamit is ad magára az elmegy egy tervezőirodába, mivel a magánpraxis nem volt még jellemző. Én a Lakótervbe kerültem tervező gyakornokként, és ott elsősorban a látványtervek készítésénél foglalkoztattak. Aztán egy napon egy régi barátom a tanszéken, Gróh János, aki egy gyerekkori pajtásom édesapja, szólt, hogy van egy pályázat. Megpróbálkoztam vele, és nekem kedvezett a szerencse. Azonban két héttel a pozitív döntés után még nem válaszoltam, mert mindenki azzal tömte a fejem, hogy az egyetem nem nekem való. Végül a személyzetis szólt, hogy „Na, mi van, hát maga nyert, be kéne jönni.”. Azóta is örülök neki, mert fantasztikus lehetőségek nyíltak előttem. Gróh János barátomról eszembe jutott még egy diákkori történetem. Egyszer egy zh-n az én tanárom hiányzott, és ő jött be helyettesíteni. Magamban örültem, hogy azért mégis ismerős, a barátom édesapja, de egész végig egy szót nem szólt hozzám, a zh-mra meg kaptam egy baromi nagy egyest. Hát mondom, ilyen egy barát. Következőre kérdeztem, hogy mi volt a probléma, mire ő mögém állt és mondta, „Hát igen, igen, nézze, aki felületesen szemléli a maga munkáját, abban első ránézésre az a teljesen megalapozatlan vélemény alakulhat ki, hogy maga tud rajzolni. Pedig hát itt valójában semmi nincs a helyén.”. Mit tagadjam, teljesen igaza volt.

Milyen volt az élet a tanszéken?

Először tanársegédként csináltam a dolgomat. Arra különösen figyeltem, hogy mivel a miénk egy nagyon egészségtelen szakma, ezt kompenzáljam. Sokat sportoltam, minden reggel a teniszpályán kezdtem. Tíz előtt nem jártam be, de mindig késő estig maradtam. A Balogh István tanszékvezető által írt könyvekhez készítettem ábrákat. Emellett midig vállaltam magánmunkát is, és azokat csináltam zsinórban.

Sok munkája valósult meg. Van köztük olyan, amihez különösen kötődik?

Azért rengeteg munkám nem valósult meg, sok van még a fiókban, de én ezen nem kesergek, legalább annál később derül ki az időállótlanságuk. Amelyikre a legbüszkébb vagyok az egy kicsi ház Leányfalun. Nagyon egyszerű eszközökkel lett összerakva, de máig látom, hogy örülnek neki, és hogy jól él benne az a család. A másik, amire büszke vagyok az Debrecenben egy belsőépítészeti munka egy 33 ezer m2-es kongresszusi központ, a MODEM múzeum és egy szállodai szárny berendezése, a Kölcsey Központ együttese.

Úgy tudom, hogy rengeteget utazott, volt olyan út, ami nagyon meghatározóvá vált?

Egyszer egy ismerősöm, egy félig német, félig svéd báró vett Svédországban egy hajót, mivel ott olcsóbb volt. Néhányunkat elhívott, hogy menjünk el Stockholmba, és ezzel a 31 lábas hajóval, az Evelynával hajózzunk le Argentario szigetére a Tirrén tengerre, mivel volt ott egy narancs ültetvénye meg egy kastélya, Porto di Santo Stefanonál. Hát abból az útból egy túlélő túra lett. Miután a báró úr, Wolfi megvette a hajót, el kellett hagyni a kikötőt. Ezalatt a barométer folyton esett, ami rossz időt jelent. De a kikötőőr csak annyit mondott: „But you will have a nice weather there!” Nem egészen úgy lett… Amikor alkonyatkor elhagytuk a svéd partokat, 117 km/h-ás szél fújt. Teljesen tengeribeteg lettem, de hát volt bőven tennivaló, tartottam magam. A barátom, aki meghívott, magában tartott mindent, ”mert ő férfi”, de ebben ki is merült minden tevékenysége. Másnap hajnali 5 órakor a navigátorunk, Hans, a német határvédelem egyik tisztje, egy igazi kemény gyerek, szintén kikészült, mondta, hogy tartsam délnyugati irányba a 240 fokot, arra van Gotland szigete a Balti-tengeren, azzal ő is lement a kabinba. Nagyon magasan jöttek a hullámok, el nem tudtam képzelni, hogy hogyan megy fel rá a hajó, feketés zölden fortyogott minden. Ha most ránk dől az a több tonna víz, – gondoltam – hát itt veszünk. Az elején még próbáltam keménykedni, mint otthon, ha erős szeles verseny van, de olyan erős a természet, hogy az ember tíz perc alatt lenullázza magát, viszont ha megpróbál harmóniába kerülni vele, és ellazul, akkor megnyílik az esély a túlélésre. Délelőtt magához tért a navigátor és kiszólt, hogy vagy két apró vonalat kell észrevenni, ami a Visby-i katedrális, vagy egy pálcát, ami meg egy adótorony. Végül délfelé észrevettem az adótornyot, és beértünk a kikötőbe. Én már 48 órája nem aludtam, de mindenki más is ki volt készülve. Elmentünk Visby főterére, ami ott van a kikötő mellett, Wolfi kifeküdt egy padra, mi meg ott nevettünk, hogy a báró úr mint egy utolsó homeless ott dekkol a pad tetején. Elég kemény lecke volt. Ott a tengeren azt lehetett érezni, hogy a porszem hozzám képest egy dimenzió, szóval érdemes nagyon szerénynek lenni.

videó: Képkocka

Kéthely Zsuzsanna